Az elismerés iránti vágy a művészek világukban sem feltétlenül jár együtt szent türelemmel, szerénységgel és kifinomult konfliktuskezeléssel. A művészettörténet nagy alakjai között is akadtak hiú, sértődékeny, versengő vagy éppen nehéz természetű emberek. Micsoda szerencse, hogy a remekművekhez nem kell mellékelni az alkotó személyiségtesztjét!
Leonardo és Michelangelo: két zseni, egy város, nulla esély a nyugodt munkamegbeszélésre
A reneszánsz Firenzéjében két óriás találkozott: Leonardo da Vinci és Michelangelo. Az 1500-as évek elején mindketten monumentális falfestmények megbízását kapták a firenzei Palazzo della Signoria nagytermébe. Leonardo az anghiari csatát, Michelangelo a cascina-i csatát ábrázolta volna. A két művész munkája így szó szerint egymás mellett versenyzett — bár végül egyik terv sem vált a tervezett formában befejezett falfestménnyé.
Már önmagában is izgalmas helyzet: két rendkívüli alkotó ugyanabban a városban, ugyanazon a rangos megbízáson, egymás teljesítményének árnyékában. Nem nehéz elképzelni, hogy a szakmai rivalizálásnak is jutott szerep.
Egy fennmaradt anekdota szerint Leonardo éppen arra sétált, amikor egy társaság Dante költészetéről vitatkozott. Megszólították és arra kérték, hogy magyarázza el nekik az egyik versrészletet. Leonardo ekkor észrevette a közelben elhaladó Michelangelót és elegánsan áthárította a feladatot:
– Michelangelo majd elmagyarázza önöknek!
Hogy ez udvarias gesztus volt-e, vagy egy apró, finomnak szánt szúrás, azt nem tudjuk. Michelangelo mindenesetre az utóbbi lehetőségre szavazott. Visszavágott Leonardónak, hogy magyarázza csak el ő a verset, hiszen ő az, aki bronzból akart lovas szobrot önteni, de nem tudta megvalósítani, végül szégyenében fel is hagyott a vállalkozással.
Ez bizony érzékeny pontot talált el. Leonardo valóban tervezett egy hatalmas bronz lovas szobrot Milánó uralkodója, Ludovico Sforza számára, de a mű nem készült el. Michelangelo tehát nem egyszerűen visszaszólt: pontosan azt a kudarcot emlegette fel, amelyet a másik aligha szeretett volna egy Dante-vitában viszontlátni. A történet szerint Leonardo elvörösödött, Michelangelo pedig faképnél hagyta a társaságot.
Képzeljük el a jelenetet mai környezetben: valaki egy irodalmi beszélgetésen udvariasan átadja a szót a kollégájának, aki erre nyilvánosan előveszi annak évekkel korábbi, be nem fejezett projektjét. A szakmai vita pillanatok alatt személyes ügy lesz.
Az anekdotában szereplő párbeszédet nem kezelhetjük szó szerinti jegyzőkönyvként, arra viszont remekül rávilágít, milyen könnyen válik a szakmai rivalizálás sértett önérzetté. Mert néha nem az a legnehezebb, hogy más is tehetséges, hanem az, hogy valaki pontosan tudja, hol fáj nekünk a legjobban.
Salvador Dalí: ha már különc vagy, csináld rendesen!
Salvador Dalí nemcsak a szürrealista festészet egyik legismertebb alakja volt, hanem saját magának is kiváló reklámarca. Jellegzetes bajusza, teátrális fellépése és meghökkentő nyilatkozatai szinte önálló műalkotássá tették a nyilvános személyiségét.
Dalí már fiatalon sem tartozott azok közé, akik csendben elfogadják mások ítéletét. A madridi San Fernando Művészeti Akadémiáról előbb felfüggesztették, majd végleg kizárták; az intézménnyel való konfliktusában az is szerepet játszott, hogy nem tartotta megfelelőnek a tanárok alkalmasságát arra, hogy megítéljék őt.
Az ember szinte látja maga előtt a jelenetet: vizsgabizottság, komoly arcok, szakmai kérdések — a jelölt pedig arra jut, hogy itt nem vele van a probléma, hanem az egész bizottsággal. A magabiztosság kétségkívül hasznos tulajdonság egy művésznek. Az önbizalom és a tévedhetetlenség érzése között azonban van némi különbség, még ha ezt az ember a saját ügyében nehezebben is veszi észre.
Dalí esetében a különc szerep nem pusztán véletlenül alakult ki: tudatosan építette a nyilvános imázsát és jól értette, hogyan lehet a figyelmet a művészetére irányítani — olykor éppen azzal, hogy saját magát is látványossággá változtatta.
A tudatalatti mélységeinek feltárását például annyira komolyan vette, hogy 1936-ban búvárruhában állt ki előadást tartani Londonban. A közönségnek így nem kellett különösebben erőltetnie a képzeletét: az előadó valóban úgy festett, mint aki éppen az emberi lélek mélyére készül lemerülni. Egyetlen apró technikai részletet nem sikerült teljesen művészivé alakítani: a sisakban fogytán volt a levegő, Dalí pedig kis híján megfulladt, ki Kellett szabadítani.
A bajusza sem egyszerűen arcszőrzet volt, hanem személyes márka, jóval azelőtt, hogy a személyes márkaépítéshez külön tanácsadók és online kurzusok tartoztak volna. Felfelé kunkorodó végei mintha folyamatosan azt üzennék: itt valaki nem éri be azzal, hogy belép egy szobába — azt szeretné, ha a bajusza érkezne meg először. Ő pedig mindent megtett azért, hogy ne lehessen összetéveszteni senki mással.
1939-ben a New York-i Bonwit Teller áruház megbízta Dalít két szürrealista kirakat megtervezésével. A „Nappal” című installációban egy szőrrel bélelt, vízzel teli fürdőkád szerepelt, amelyből viaszkezek emelkedtek ki tükrökkel; a „Éjszaka” című jelenetben pedig egy bábu izzó parázságyon feküdt.
A baj akkor kezdődött, amikor az áruház vezetősége Dalí távollétében átépítette a kirakatokat, mert a vásárlók felháborodtak a látványon. A művész visszatért, meglátta a változtatásokat, és annyira dühös lett, hogy beugrott a kirakatba, és megpróbálta elmozdítani a kádat — végül áttörte a kirakat üvegét, és az utcára zuhant. Letartóztatták, majd rendbontás miatt felfüggesztett büntetést kapott.
Dalí szemében a kirakat nem egyszerű dekoráció volt, hanem az alkotása — és amikor belenyúltak, személyes sértésnek vette és szó szerint nekiment a problémának.
Számára a művészet nem ért véget a vászon szélénél: a saját személyisége is a műsor része volt. Csakhogy a művészi szabadság és a szeszélyes, akár (ön)veszélyes jelenet között néha csak egy kirakatüveg a különbség. Az önbizalom és az önmagunk köré épített látványosság nem ugyanaz — bár néha ugyanaz a bajusz takarja őket.
Picasso – amikor a művésznek mindig igaza van
Pablo Picasso nem tartozott azok közé, akik szerényen meghúzódnak a háttérben és csendben várják, hogy majd egyszer felfedezzék őket. Már fiatalon rendkívüli tehetségnek számított, később pedig a modern művészet egyik legnagyobb hatású alakja lett. Nemcsak a festészetben volt ambiciózus: a saját zsenialitásába vetett hite is figyelemre méltó volt.
Vegyük például Gertrude Stein amerikai írónőt, a párizsi avantgárd egyik fontos támogatóját, aki Picasso barátja és mecénása is volt. Picasso hosszú ideig dolgozott a portréján, amely végül egészen más lett, mint amit a hagyományos portréfestészettől megszoktunk. Stein arca szigorú, maszkszerű formát kapott, a kép pedig nem annyira a külső hasonlóságra, mint inkább a festő sajátos látásmódjára épült.
Amikor valaki megjegyezte, hogy a portré nem igazán hasonlít Steinre, Picasso állítólag ennyit válaszolt:
– Nem baj. Majd hasonlítani fog.
A mondatot Gertrude Stein később maga is felidézte. Nem tudjuk, Picasso mennyire szánta tréfának, provokációnak vagy teljesen komoly kijelentésnek. A hatása mindenesetre tökéletes: ha a modell nem hasonlít a képre, az ember azt hinné, a festőnek kellene újrakezdenie. Picasso viszont mintha azt javasolná, hogy várjunk türelemmel, amíg a valóság felnő a műalkotáshoz.
Ez azért nem mindennapi önbizalom. A legtöbbünk legfeljebb a profilképét cseréli le, ha nem tetszik rajta az orra. Picasso inkább újratárgyalta a hasonlóság fogalmát.
A nagy művész persze megengedheti magának, hogy felforgassa a szabályokat. Picasso valóban új utakat nyitott a művészetben. Csakhogy az alkotói bátorság és az emberi nagyvonalúság nem ugyanaz a készség. Lehet valaki forradalmár a vásznon, miközben a saját igazától a hétköznapokban egy tapodtat sem hajlandó eltávolodni.
Talán ezért olyan szórakoztató a nagy művészek emberi oldala. A remekművek előtt hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az alkotójuk is ugyanabból az emberi anyagból volt, mint mi: vágyott az elismerésre, szeretett volna különleges lenni és nem feltétlenül örült, ha valaki más került a reflektorfénybe.
A tehetség nem személyiségfejlesztő tanfolyam
A három történetben nem ugyanaz a személyiség jelenik meg. Közös tanulságuk talán csak annyi, hogy a tehetség nem csomagban érkezik az érzelmi érettséggel. Attól, hogy valaki zseniálisan látja a világot, még nem biztos, hogy mindig jól látja önmagát. Aki újító a művészetben, nem feltétlenül rugalmas a vitákban; aki képes megfesteni az emberi lélek finomságait, nem biztos, hogy a saját sértettségét is könnyen kezeli.
Ez persze nem kizárólag a művészek problémája. Mi is tudunk úgy ragaszkodni a saját igazunkhoz, mintha az emberiség jövője múlna rajta. Megsértődünk egy kritikán, miközben fordított helyzetben mi magunk persze „csak őszinték” voltunk. Elismerésre vágyunk, de úgy teszünk, mintha egyáltalán nem érdekelne bennünket. Néha pedig nem a munkánkat védjük olyan hevesen, hanem azt a képet, amelyet magunkról szeretnénk fenntartani.
A művészek szerencséje, hogy a világ időnként még a nehéz természetüket is megbocsátja nekik — feltéve, hogy közben létrehoznak valami maradandót. Nekünk, hétköznapi halandóknak ritkábban áll rendelkezésünkre egy múzeum, amely a legjobb pillanatainkat őrzi.
Talán ezért is érdemes szeretettel néznünk a nagy alkotók emberi gyengeségeire. Nem azért, mert a zsenialitás felment minden alól, hanem mert az emberi tökéletlenség nem semmisíti meg az értéket, amit létrehozunk.
A következő alkalommal, amikor nehezen viseljük a kritikát, vagy azon bosszankodunk, hogy valaki más kapta a dicséretet, jusson eszünkbe: a művészettörténet legnagyobb alakjai sem mindig lebegtek a saját egójuk fölött. Ők is emberek voltak, csak volt ecsetjük, vésőjük — vagy egy különösen jól fésült bajszuk.
A nagy művészek történetei arra is emlékeztetnek, hogy a tehetség, a siker és az érzelmi érettség három különböző dolog.. De mitől leszünk valójában érett felnőttek? Mit kezdünk a sértettségünkkel, a hiúságunkkal, a tévedéseinkkel és mennyire tudunk nevetni saját magunkon? Ezekről a kérdésekről a Valeomed Egészségközpont oldalán megjelent cikkemben írtam részletesebben: Felnőttünk, vagy csak megtanultunk felnőttnek látszani? – Mitől érett egy felnőtt személyiség?
Takács Bernadett
Okleveles pszichológus, művészetterapeuta, IKT-terapeuta